Kilenc évvel ezelőtt   A terem, ahová beléptek, hosszú és keskeny volt, s bár tűz pattogott a falak mentén rakott máglyákon, a hideget halandó és halhatatlan egyaránt a bőrén érezte. A helyiségre egyetlen, szűk ajtó nyílt, csak oldalazva fértek be rajta. A másik végén egy magas trón állt, fekete, ezüstmintás szőnyeg futott odáig középen, biztonságos távolban a pattogó tűztől. Kétoldalt valószínűtlenül fehér bőrű, kecses testalkatú szolgák hordták a fákat embertelen erejükkel, és tették rá a soha ki nem alvó tűzre. A mennyezet elérhetetlen magasságban, láthatatlanul borult rájuk. A szőnyeg túlsó végén egy magas, dísztelen aranyból öntött trón állt, üresen. Raymond elbizonytalanodott, hiszen azt mondták, a vámpírok királya fogadni fogja őt és kiválasztottját. Most Maddock mégsem volt a teremben, hogy miért, azt a férfi nem értette. Nem először járt itt, és eddig minden esetben, ha belépett ide, a király a trónon ült, onnan várva bárkit, aki elé merészkedett. - Hol lehet? – kérdezte Raymond inkább magától, mintsem a mellette álló lánytól, de annak szeme rémülten megvillant a szavak hallatán. Ő még nem tudta, hogy pontosan mi ez a hely. A vámpír, akivel találkozott, elmesélt sok mindent, sokszor a részletekben elveszve, és eddig soha nem látta tanácstalannak vagy gyengének. Talán csak egyszer… az első találkozásuk alkalmával. Most nem mert megszólalni, a terem önmagában is rettegéssel töltötte el, hiába hallgatta végig Raymond szavait ezerszer, hogy a félelem csak ártani fog. - Ismét a színem előtt, Raymond? Mondd, most kivel hozakodtál elő! – hallatszott egy hang baloldalról. A nő szíve hatalmasat ugrott ijedtében, és a férfi is megrezzent. A tűzön át egy alacsony, zömök férfi közeledett feléjük. Ruháján végignyaltak hosszú nyelvükkel a lángok, de nem tudtak belekapaszkodni. Teste, köpenye és a derekáig érő, hosszú, rőtszínű haja sértetlen maradt. Bőrét vörösre festette a különös fény. Maddock volt, a vámpírok ősi királya és egyetlen uralkodója, az első, kinek születése réges-rég feledésbe merült az idő kusza fonalán. Végighordozta rajtuk a tekintetét, a fekete szempár sokáig időzött a lány rémült arcán, és alig látható fintorba torzult az arca, mikor a tekintetük összefonódott. Raymond tiszteletteljesen hajtott fejet a király előtt. Szóra nyitotta a száját, de Maddock még idejében beléfojtotta a szót. - Tehát ő lenne az, akit tanítványoddá kívánsz fogadni. Gondolod, hogy alkalmas rá? Még téged is megcsalhatnak az érzékeid. - Jó vámpír lesz – mondta a fiatalabb férfi alig hallhatóan. Maddock felvont szemöldökkel, hitetlenkedve fogadta a szavait, de nem válaszolt. Ajkai egyetlen szót formáltak némán: „vörös”. Még mindig a lányra függesztette a tekintetét, Raymondra rá sem nézett, majd lassan felemelte a kezét, és közelebb intette magához a lányt. Raymond megdermedt egy pillanatra. Ha tudja, hogy van értelme, akkor tiltakozott volna, így is önkéntelenül a lány felé lépett, hogy visszatartsa, de az csak egy lemondó pillantást vetett rá. Már nem félt, nem számított semmi. Tudta, hogy ez is bekövetkezhet, és azt is, hogy nagy rá az esély. Lassú léptekkel ment közelebb Maddockhoz, miközben a férfi egyetlen lépést sem tett feléje. A lány megállt, a félelem ismét elöntötte a szívét. Már csak egy méterre volt a királytól, és a halál gondolata összeszorította a torkát, képtelen volt megmozdulni. Maddock rezzenéstelen arca sem jót, sem rosszat nem ígért. - Gyere közelebb! – mondta halk, nyugodt hangon. A lány tett még egy lépést felé. A bőrén érezte a vámpír delejező erejét, a csontig maró hideget kiűzte tudatából a végtelen fekete szempár, semmi nem létezett rajta kívül. A férfi keze rákulcsolódott a lány vállára, olyan erősen, mintha a csontjait akarná összeroppantani. Maddock természetellenes erejével húzta még közelebb magához, majd ráhajolt a nyakára, és hosszú szemfogait lassan mélyesztette a lány húsába. Raymond elfordította a fejét, nem akarta végignézni, ahogy a választottja meghal, legszívesebben kiment volna, ha megengedhet magának ekkora merészséget a király előtt. A lány számára hirtelen elsötétült minden, hogy átadja a helyét az emlékképeknek.   Fényes nappal volt, amikor először meglátta Raymondot. A férfi a földön feküdt, a latyakká változott hóban, egy romokká vált ház tövében, és segítségért nyújtotta a kezét. A lábán hosszú, vérző seb tátongott. A lány mentőt akart hívni, de Raymond hevesen tiltakozva visszatartotta. Olyan érzés tört rá a lányra, mintha a férfi az akaratát kényszerítené rá. Hazavitte őt az albérletbe, miközben legszívesebben kórházba szállíttatta volna. Csak néhány háznyira lakott onnan, és odabent a férfit ágyba fektette.   Raymond a pattogó tüzet nézte, ahogy egy szolga újabb fadarabokat tesz rá. Nem akarta látni a lány arcát, nem akart többé tudomást venni róla. Most el fogja veszíteni, és jobb, ha elfelejti.   Az éjszaka egész mást hozott. Raymond teste a nap utolsó sugaraival alakult át, a bőre nem volt többé emberi színű, kékes árnyalatot vett fel. Alakja mintha megnőtt volna, szemei földöntúli fénnyel ragyogtak, a haja színe élénkebbé, ha lehet, még sötétebb feketévé vált. A lány az ágyon ülve, felhúzott térdekkel nézte végig, és maga sem tudta, hogy a rettegése vagy a döbbenete nagyobb. Raymond lábán pillanatok alatt tűnt el a seb. - Köszönöm – ennyit mondott ekkor. A lány szólásra nyitotta a száját, de egy hang sem jött ki a torkán, képtelen volt most beszélni. Megbabonázva bámulta a vámpír alakját.   Hátborzongató roppanás hallatszott, ahogy Maddock szorítása még erősebbé vált, és a lány kulcscsontja kettétört a férfi markában. Mégsem érzett fájdalmat, nem érzékelt semmit, ami a jelenben van. Az emlékképek folytatódtak.   A férfi pirkadatkor jött vissza hozzá. Ő egész éjszaka nem aludt, csak az ágyán ült, azon töprengve, hogy valós lehet-e az az álom, amit látott, valós lehet-e Raymond, akiről álmodott, és aki csak néhány szót szólt hozzá. Most a férfi nem kért bebocsátást, könnyed léptekkel jött be a szobába. A lány, ahogy meglátta az erőtől sugárzó alakot, ijedten ugrott fel az ágyáról, elfeledve minden mást. Raymond nem úgy lépett be, ahogy az éjjel elhagyta a szobát. Két oldalt hatalmas, az egész szobát betöltő, sötétbarna szárnyakat hordott a hátán, amik mintha csak a képzeletben léteztek volna, úgy siklottak át a bútorokon. A lány dermedten bámulta a jelenségét, de Raymond mosolya elárulta, hozzászokott már, hogy hasonlóképpen reagáljanak a megjelenésére. Természetes mozdulatokkal ment közelebb, és leült az ágy szélére, szemeit a lányra függesztve. A szárnyai eltűntek, miközben helyet foglalt. A lány képtelen volt megszólalni, a döbbenet még mindig megdermesztette. Raymond beszélni kezdett.   Maddock élvezettel hallgatta a lány gondolatait. Olyan lassan szívott a lány véréből, hogy akár órákig húzhatta a lány haláltusáját, áldozata viszont meg sem rezzent a karjai között. A király a szemeit közben Raymondra szegezte, érzelmek nélkül nézte vámpír szenvedését.   - Tudod, háromféle vámpír létezik: a feketék, a vörösek és a fehérek. A fehérek olyanok, mint az angyalok… legalábbis hozzájuk tudnám hasonlítani. Ők is véren élnek, de nem ölnek embert, inkább vigyáznak rájuk. Nem túl erősek, az álmaik és meséik viszont mindig gyönyörűek. A feketék már más téma… ők… vagyis mi könnyebben ölünk, és nekünk az gyakorlatiasságunk sokkal jobb, és persze a fizikai erőnk. A fehérek közül van, akit el sem bírnak a szárnyai, nálunk ez nem fordul elő. Megismerhetsz minket a fekete hajunkról, a kékes bőrünkről vagy a hatalmas szárnyainkról… kevés halandó látja őket. A fehéreket pedig megismerheted a szőke hajukról és nagyon világos színű szemükről is. Nappal természetesen ők is és mi is olyanok vagyunk, mint a halandók, sőt, valamivel gyengébbek náluk – Raymond itt abbahagyta a magyarázást, pedig a lány még többet akart tudni. Mindent meg akart tudni a vámpírokról, mielőtt megkérné rá a férfit, hogy őt is vámpírrá tegye. - A vörösekről nem beszéltél - szólalt meg hosszabb szünet után a lány. Raymond sóhajtott, és az ablak felé fordult. Már hajnalodott, a nap lassan kibukkant a ködből, és a lány láthatta, amint Raymond bőre ismét természetes színt ölt fel, a szárnyai pedig, amiket időközben újra megmutatott a lánynak, most lassan elhalványultak és köddé váltak. - A vörösek… ők egészen más faj, a vámpírok aljanépe. Lázadók és vámpírgyilkosok. Bár gyengébbek a többieknél, még a fehéreknél is, csoportokba verődve vadásszák le és ölik meg a tanítványokat. Vámpírvéren élnek, halandókat nem hajlandóak megharapni, és aki egyszer a kezük közé kerül, az meghal. A tőreik, amikkel harcolnak, mérgezettek. A vörös vámpírokat ki akarjuk irtani, és eltüntetni őket a föld színéről…   A lány összerándult az emlékektől. Elmosódott, egymással összefonódó képek jelentek meg a szemei előtt, fájdalmas és szép emlékek szörnyű kavalkádban, majd újra kitisztult a kép.   - Miért nem akarsz vámpírrá tenni? – kérdezte a lány hevesen, egy hosszú veszekedés végén. Raymond lassan enyhült meg. Zihált, látni lehetett, hogy nem érzi jól magát, az arca meg-megrándult a fájdalomtól. Ismét nappal volt, és a férfi megsérült, mire odaért a lányhoz. - Annak a módja sokkal nehezebb, mint gondolnád – mondta most, nyugalmat erőltetve magára. – Ahhoz, hogy vámpír lehess, először Maddockkal kell találkoznod, minden vámpír királyával. És ő nem fogja megengedni, hidd el nekem. Nagyon kevés halandónak adja meg az engedélyt, hogy erre a világra is megszülethessen. - Kérlek, Raymond! Legalább próbáld meg… - könyörgött a lány. Minden vágya volt, hogy vámpír lehessen, mióta a férfi először beszélt neki a fajtájáról. - Ha megpróbálom, és Maddock elé viszlek, akkor két esélyed van: vagy vámpír leszel, vagy halott! Értsd meg, látom benned, hogy alkalmas vagy… de amit én látok benned, azt fogja ő is. A lelked a vörösek felé húz, és a király egész biztos, hogy nem fogja megengedni. Kérlek, térj észhez, és ne akarj meghalni… pár csepp vér belőlem elég, hogy soha ne legyél veszélyben a fajtánktól. A lány megrázta a fejét. Fiatal volt, szeretett élni, de még jobban szerette volna, ha az élete kilép az unalmas hétköznapok közül. Meg sem hallotta már az észérveket, a halál már nem rémisztette. - Nem kell ez az élet többé! Most elmész, és ki tudja, hogy látlak-e még viszont valaha. Lehet, hogy többé nem fogok látni egyetlen vámpírt sem, vagy azt fogom hinni, hogy álmodtam. Már tudok rólad, rólatok annyi mindent… Miért mondtad el mindezt nekem, ha azt kéred, hogy úgy éljek, mintha semmi nem történt volna az üres hétköznapokban? - Azért, mert egy látomás sokkal rosszabb lehet, mint az igazság. Ha már mindent tudsz, akkor azt is tudod, hogy miért nem tartozhatsz közénk. Sajnálom… én is szeretném, ha a tanítványommá fogadhatnálak, de nem rajtam múlik. Vámpírként nem csak a külsőd lesz más, de olyan kapuk nyílnak meg benned, amelyek eddig zárva voltak. Ki tudja, hogy milyen leszel? Ezt nincs hatalmam meglátni, egyedül Maddock képes rá. - Akkor vigyél el hozzá! – követelte a lány. - Ha elviszlek, belehalsz. Egy halandó sem éli túl a vele való találkozást, meghal vagy így, vagy úgy…   Raymond már rég elmerült a gondolataiban. Nem akart emlékezni erre a jelenetre, nem akarta látni többé a gyengülő lányt, azt, ahogy majd leválik a vámpírról, holtan, egy csepp vér nélkül. A tűz töltötte be a látókörét, és gondolatai a lángokon játszottak. De a lány emlékei még mindig élénkek voltak, ő is tisztán hallotta őket.   Dermesztően hideg volt az éjszaka. Ismét havazott, de a lány most nem volt hajlandó a szobájába bújni. Félt, hogy örökre elveszíti a vámpírokat, Raymond már két napja nem jött, nem volt sehol. A lány az eget kémlelte, hátha meglát egy vámpírt repülés közben, bár még sosem látta őket. Emberi szem nem foghatta fel azt a sebességet, amivel a vámpírok szálltak odafent. Csalódottan járta végig az utcákat, vékony kabátjába burkolózva. A vizsgáival rég nem törődött, a tanulást érdektelennek tartotta, nem utazott haza a szüleihez, karácsony óta nem látta őket. - Még mindig akarod? – hallotta hirtelen a háta mögül. Hirtelen pördült meg, a hang gazdáját azonnal felismerte, és legszívesebben a nyakába ugrott volna, de Raymond messze, egy boltív tetején állt meg. Fenséges volt most, kitárt szárnyaival, fürkésző tekintetével, és az arcán ugyanazzal a halvány mosollyal, ami mindig elbűvölővé tette arcát. A lány képtelennek érezte magát arra, hogy válaszoljon. Hihetetlenül boldognak és erősnek érezte magát, de ugyanez fojtotta belé a szót. Nem mondott semmit, csak lassan, komolyan bólintott. Maddock olyan hirtelen engedte el a lányt, mintha tüzes vashoz nyúlt volna. Az áldozatában még maradt élet, éppen annyi, hogy egy vámpír a saját vérével megmenthesse.   - Tedd vámpírrá… - suttogta az uralkodó. – Érdemes lesz erre az életre, talán jobb bármelyikünknél, és a neve… Reina. A lány alig hallotta a szavakat, az értelmüket képtelen volt megfejteni. A földre esett volna, ha Raymond nem tartja meg. Az érzékei fájdalmasan tértek vissza, a válla lüktetni kezdett. Az ájulás határán állt, a szeme még nyitva volt, de nem fogott fel semmit a külvilágból. Fázott, úgy, mint még soha életében, a teste remegett a hidegtől.   - Miért változott meg ilyen hirtelen az álláspontod? – kérdezte a lány Raymondtól, miközben a királyi kastély felé repültek. A vámpír szorosan ölelte magához, testével védve a hideg széltől. A férfi szárnyai hangtalanul szelték a levegőt, de a halandó érzékeny testére tekintettel a megszokottnál sokkal lassabban haladt. Átgondolta a szavait, mielőtt válaszolt. - Figyeltelek végig, amikor nem láthattál, ott voltam, amikor tanulni próbáltál, amikor vizsgázni mentél, mikor letörten fürkészted az eget… Már képtelen vagy halandóként élni. Tegyünk egy próbát, kislány… sajnos nem ígérhetek meg semmit. - Azt mondtad, a vámpírok között vörös lennék, hogy azt látod bennem… - válaszolt még mindig bizonytalanul a lány, tudva, hogy a szél elsodorhatja halk szavait. Raymond mégis meghallotta, és az arcán egy halvány mosollyal válaszolt. - Megláttam benned valamit a felszín alatt… Csak remélhetem, hogy Maddock is látni fogja – válaszolt titokzatosan a vámpír. Csönd borult rájuk, az egek végtelen némasága. - Mit láttál? – kérdezte kíváncsian a lány hosszú hallgatás után. - Ne éld bele magad! – sóhajtott fel Raymond. Az úton semmi mást nem lehetett kiszedni belőle.   A szoba, ahová Raymond felvitte a félájult lányt, kellemesen meleg volt. A kandallóban lobogott a tűz, lángjai adták az egyetlen világosságot. A férfi mégis érezte a halandó remegését, és tudta, hogy nincs sok hátra az életéből. Meghal vagy így, vagy úgy… És nem akarta végleg elveszíteni. Letette az ágyra a lány testét, és fölé hajolt. Egy tincset kisimított az arcából, hosszan nézett a szemébe. Beszélni akart, bátorítani a lányt, elmondani, hogy hamar túl lesz az átváltozáson, hogy már nincs mitől tartania, valóra fognak válni az álmai, vámpír lehet… de képtelen volt megszólalni, megfogalmazni a gondolatokat. Tudta azt is, hogy talán órákig fog sikítani a lány, ha valóban fekete vámpír lesz belőle, de már nem volt visszaút. Raymond egy tőrt emelt le az ágy mellett álló szekrénykéről. A kétélű penge vörösen csillant meg a tűz fényénél. A férfi egy pillanatra belefeledkezett a lángok tükörképének játékába, majd magához térve ismét a lányra fordította tekintetét. A halandó magáról mit sem tudva meredt a semmibe, légzése gyenge, vámpírfülek számára is alig hallható volt. A teste még mindig remegett, mintha a hideg rázná.   - Raymond, várj… félek… - mondta hirtelen a lány, mielőtt beléptek volna a trónterembe. A vámpír aggódó tekintettel fordult hozzá. - Én is féltelek. Még meggondolhatod magad, Maddock meg fogja érteni… Már az ajtó előtt álltak, a lány egy pillanatig rémülten nézte a keskeny bejáratot. Legszívesebben elfutott volna, nem akart meghalni, természetes életösztöne végre felébredt… A saját szívének dobogását hallgatta, és legbelül tudta, hogy ha most elfut, egész életében bánni fogja. Soha többé nem élhet normálisan, a többi ember között, azzal a tudattal, hogy egyszer az új világ kapuja előtt állt. - Menjünk, Raymond… - mondta végül halk-remegő hangon. A férfi bólintott, és kinyitotta előtte a keskeny ajtót.