Öt perc múlva megérkezett két orvos, hogy az ájult harcosokat magukkal vigyék. Rigó csak este tért vissza. Most nem jöttek vele kísérők, s fegyvert sem hozott. Irídium hátrahúzódott, mikor a két nő leült egymással szemben. Rigó egyből a lényegre tért.  –A helyszínt te határozhatod meg, a fegyvert én. A célban már megegyeztünk. –A halálig megy és a háború sorsát dönti el – szögezte le Aventurin.  –A végső háború sorsát – egészítette ki Rigó – A vesztes fél többé nem szól bele a Föld irányításába.  Aventurin bólintott. –A helyszín legyen a felszínen. Egy nagyobb terem tökéletes lenne.  –Például? –Akár egy tornacsarnok, vagy efféle… –Rendben. De a párbajt láthassa a Menny és a Pokol Társaságának minden tagja – kötötte ki Rigó.  –Ez csak természetes – mondta Aventurin.  –A fegyverünk pedig legyen kard. Aventurin nyelt egyet. A kiképzése összesen két hónapig tartott, azalatt megtanult lőni és verekedni, jobban, mint bárki más, de vívás nem volt a tananyagban. –Jó – szólalt meg ismét Rigó. Immár teljesen magabiztos volt – Akkor tehát megküzdünk egymással. Az előkészületek nagyjából egy hetet vesznek igénybe. Jövő szerdán kerül sor a párbajra, este kilenckor. Irídium – fordult a férfihoz –, te addig szabad vagy. Értesítsd a Pokol Társaságát, hogy Aventurinnal megegyeztünk. A harcos addig itt marad.  Irídium bólintott. Rigó az ajtó felé intett fejével. A férfi kiment a szobából, s Aventurin látta még, hogy egy kísérő karon ragadja. –Remélem, tudod, hogy ebben a küzdelemben esélytelen vagy – ez volt Rigó végszava. Ő is felállt és távozott. Aventurin magára maradt. Természetesen tudta, hogy semmi esélye sincs, ha karddal kell harcolnia. A következő napokban ezzel a tudattal kellett élnie. Társasága nem volt, mindössze napjában háromszor ételt hoztak neki, de azon kívül csak a gondolatai foglalták le. Fogoly volt egy olyan börtönben, ahonnan lehetetlen volt a szabadulás. Meg sem próbált megszökni. Tudta, hogy akkor túl hamar eldőlne a háború.  Az egy hét nagyon gyorsan telt. Aventurin számolta vissza a napokat, s azt kívánta, bár több időt vennének igénybe az előkészületek. Félt a párbajtól, hisz kard még soha életében nem volt a kezében. Aztán, az egyik reggel, amikor felébredt, ijedten tapasztalta, hogy már szerda van.  Ketten kísérték el Budapestre, egy autóban. Aventurin nem tudta a nevüket. Az egyik a kocsit vezette, a másik végig egy pisztollyal tartotta sakkban a lányt. A férfiak egy szót sem szóltak, Aventurinnak pedig úgysem volt kedve beszélgetni. Két óra múlva értek a fővárosba. Így, az autó ablakából is látni lehetett, hogy az emberek félnek. Az utcák szinte kihaltak voltak, s aki mégis kinn járt, nagyon sietősre fogta lépteit. Elhaladtak egy épületrom mellett a Duna-parton, de csak miután elhagyták a helyet, döbbent rá a lány, hogy ott valaha a Parlament állt. A háború egy hete tartott, és sokkal szörnyűbb pusztítást okozott, mint az eddigiek. S ha nem állítják le, akkor még szörnyűbb lesz.  Fél kilenckor érkeztek meg a helyszínre, amely az egyik főiskola tornacsarnoka volt. A lelátók már megteltek. Mindenki izgatottan beszélgetett a szomszédjával. Aventurin csak egy pillantást vethetett a nézőkre, aztán már be is értek az öltözőbe.  A lány számára elő volt készítve a fekete ruha, amely a kihívó színe volt a Pokol Társaságában. A lány tudta, hogy Rigó fehérben fog küzdeni – mint a kihívott a Menny Társaságának párbajain.  A kard is ott hevert a padon. Aventurin felvette és kihúzta a hüvelyből. Kétélű fegyver volt, gyönyörű, fekete ékköves markolattal. A lány megforgatta a kardot. Ilyen fegyver még nem volta a kezében, s vajmi kevés volt arra az esély, hogy most fél óra alatt meg tudná tanulni a használatát. Lemondóan visszatette hát a kardot, s újra leült a padra.  Fél óra múlva elhangzott az első gongszó. Ez őt szólította a párbaj helyszínére. Bár még mindig izgult, már nem gondolkozott azon, hogy elfusson a rá váró feladat elől.  Aventurin felvette a kardot, és elindult a keskeny ösvényen, amely elválasztotta őt a Menny és a Pokol Társaságának tagjaitól. A folyosót fekete alapon sötétvörös, alig észrevehető mintájú futószőnyeg borította, és a közönség két tábora kétféleképpen reagált a lány megjelenésére. A Pokol Társasága éltette Aventurint, biztosak voltak benne, hogy képes lesz győzni, és csak néhányan aggódtak érte - köztük természetesen Arany és Irídium. Aventurin körülnézett, hátha felfedezi őket a tömegben - de túl sokan voltak a csarnokban.  A Menny gyűlölettel meredt rá, kiáltásaik lenézőek voltak, minden hang haragot sugárzott, és valami fölényes bizonyosságot is - ők tudták, hogy a Pokol harcosa nem győzhet Rigó ellen.  A lány fölért a szorítóba, és egy pillanat múlva el is hangzott a következő gongszó, amely az ellenfelét szólította - a kihívottat. Rigó ragyogó fehér ruhában jelent meg. Magabiztos léptekkel indult el a saját ösvényén, a Menny Társaságának biztató kiáltásaitól kísérve. Mintha meg sem hallotta volna a gyűlölködő szavakat, melyek a fekete tömegből kiáltottak feléje. Rigó sokkal gyorsabban haladt végig a folyosón, mint előzőleg a lány, és a kardját magasba emelve lépett be a szorítóba. Arca ragyogott a büszkeségtől, szeme szikrákat vetett ellensége felé. Alakja - bár vékony volt, szinte törékeny, most hihetetlen, ősi erőt sugárzott. Izgalom, félelem egyáltalán nem látszott rajta.  Néhány másodperc telt csak el, s miközben harmadjára is megkondult a gong, Aventurin felismerte: ilyen erővel nem képes szembeszállni. A párbaj, a kihívás elfogadása csak játék volt. Méghozzá kegyetlen játék. Aventurin reflexből lendítette föl a kardját ugyanabban a pillanatban, mikor Rigó támadott. Így kivédte az első csapást, mely egyenesen a nyakát célozta meg, majd hatalmas szerencsével a másodikat is, ami pusztán a bal karja ellen irányult. De nem volt több esélye. Rigó harmadik megmozdulása a kardot egyenesen a lány szívébe fúrta, és Aventurin holtan esett össze. Rigó győzelemittasan a magasba emelte a mindkét kezét, diadalmosolya szemet kápráztató ragyogást kölcsönzött arcának.  A csarnok másik felén Arany döbbent mozdulatlanságba meredt. Nem tudta elhinni, nem akarta elhinni, ami történt. A mindjárt megjelenik majd valaki, történik majd valami, ami a visszájára fordítja… Aventurin, a lánya nem halhatott meg… Hisz csak ő lehetett volna az, csak ő lett volna képes végleg véget vetni a háborúskodásnak… Az egyetlen gyermek, akinek ugyanannyi köze van a Pokolhoz, mint a Mennyhez is… De semmi nem történt. Aventurin ott feküdt a padlón, hanyatt és mozdulatlanul. Az egész csarnok felbolydult, de Arany ebből mit sem érzékelt. Nem tudott gondolkozni, kiürült számára a világ. Nem akart tenni semmit, mégis fölállt, elindult, futva tette meg az utat a szorítóig, és belépve felemelte Aventurin kardját.  Mindez elég volt ahhoz, hogy lehervassza Rigó mosolyát. A nő rémülten Arany szemébe nézett, de volt elég lélekjelenléte ahhoz, hogy védekezni tudjon a férfi esetleges támadása ellen.  Nem volt rá szükség.  A termet félelmetesen tiszta, a hónál és a jégnél ezerszer fehérebb, ragyogó fény töltötte be, elvakítva ezzel minden embert.  –Elég volt! - hallatszott egy földöntúlinak tetsző hang - s valóban az volt. Ahogy elmúlt a ragyogás, Arany láthatta azt az alakot, aki az ellenség táborát ruházta fel hatalommal. Isten megjelent. –Tedd le a kardot, Arany! - szólt parancsoló hangján. A férfi nem értette, hogy lehetséges ez, de jól tudta, hogy nem harcolhat ellene. Megzavarodva, minden ízében reszketve eresztette el a kezében tartott kardot, amely fémes zörgéssel landolt a padlón. Nem volt több lehetőség. Rigó maga is leengedte fegyverét, bár ő parancsszó nélkül. Isten elégedetten, mi több, büszkén tekintett rá. –Akkor hát vége? - kérdezte bizonytalanul Rigó. –Nem! - ez egy új hang volt, amely behatolt a csarnokba, s Arany egyből felismerte benne Luciferét. De ő már tudta, hogy tovább már nem folyhat a küzdelem. Vége.  A Sátán a terem végében jelent meg, a Pokol Társaságának védelmében. Félelmetes ereje parancsoló volt, ahogy átvágott a lelátókon, és megállt Isten előtt. –Nincs még vége - szólt. –A háború eldőlt - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon Isten. –Ez igaz - törődött bele Lucifer - De még nem végeztünk teljesen. –Mit akarsz még tőlem? – Isten úgy nézett a Sátánra, ahogy egy féregre szokás. Lucifer nem hátrált meg ettől a pillantástól. Nagy levegőt vett, hogy legyen bátorsága vitába szállni, ha arra kerül a sor. De el kellett ismernie, hogy már nincs tovább hatalma a Földön. –Egyvalamit kérek tőled cserébe - a hangja egyszerre gúnyosan alázatossá vált, mert őszinte nem lehetett. Isten felvonta a szemöldökét. –Akkor eltűnsz végre? –Ígérem. –Mit mersz kérni tőlem? –Aventurin lelke nálad van. Kérlek… Add ki őt nekem. Cserébe az örökkévalóságokon át megszabadulhatsz tőlem, ha hagyod, hogy a Pokolban, saját hazámban szabadon élhessek és uralkodhassak. –Ez minden? - kérdezte még mindig fölényesen Isten, de Rigó már látta rajta, hogy engedni fog a Sátánnak. –Nem kérhetek többet - hajolt meg Lucifer, s egyszeriben őszinte volt, sem gúny, sem hazugság nem tükröződött tekintetében.  –Vidd őt! És cserébe takarodj innen örökre a szolgáiddal együtt! - szólt halkan és parancsolóan Isten, mégis bezengte a hangja az egész csarnokot. Lucifer megtörten bólintott, majd Aranyhoz fordult. –Induljunk hát! Lucifer egy szemvillanás alatt eltűnt, s vele mindenki más is, aki valaha a szolgájának vallotta magát, de egy utolsó kacaj még visszhangzott a fülekben, mintha ezt mondaná: "Mindig lesznek híveim, Isten!" Isten fáradtan sóhajtott. –Hiába… századszorra sem hajlandó megtanulni… "Győztél felettem, mert az végzetem, Hogy harcaimban bukjam szüntelen, De új erővel felkeljek megint." /Madách: Az ember tragédiája/