A kiképzés másnap délben folytatódott. Azért nem reggel, mert senkinek sem volt ereje korán felkelni. Ezüst az elején mintha tartott volna egy kicsit a lánytól, de hamar belejöttek. Aventurin megtanulta, hogyan kell használni a fontosabb fegyvereket - a maroknyi pisztolyoktól kezdve a gépfegyverekig, amiket felemelni is alig bírt. Ezüst meg is nyugtatta ezzel kapcsolatban: –Ne aggódj, a tíz kilónál nehezebb fegyvereket csak férfiak viselik.  –Akkor nekem miért kell megtanulnom lőni velük? –Hogy ne maradj el a többiektől.  Most nem a kiképzőteremben gyakoroltak, hanem egy másik hatalmas teremben - Aventurin úgy érezte, az egész Bázis ilyen óriási helységekből, hosszú folyosókból és apró szobákból áll össze. Ez a terem alacsonyabb és keskenyebb volt a Csarnoknál, de ugyanakkor sokkal hosszabb is. Egy és fél hónapba tellett, míg Aventurin elsajátította a Bázison megtalálható összes fegyver használatát. Ezzel együtt már tökéletes harcos lett. Sokkal jobb mindannyiuknál, ezt még Ezüst sem tagadhatta.  –Örülök, hogy nem kell többet párbajoznom veled - jegyezte meg, az utolsó nap végén. Aventurin már nem csak álló céltáblára lövöldözött, hanem a mozgó célpontokat is könnyedén eltalálta.  –Miért?  –Lehet, hogy még rövidebb lenne, mint az első. Rengeteget fejlődtél, és valahogy nem csak fizikailag. Úgy értem…  De nem folytatta. Aventurin tudta, mire gondol. Úgy érezte, megerősödött. És valóban nem csak fizikailag. Sokkal biztosabb lett magában, mind az érzéseiben, mind a gondolataiban. Mióta nem kísértették azok a szörnyű álmok, már nem is bánta, hogy itt kell lennie. Azóta már részt vett Tantál és Celesztit beavatásán. Egész szépen megbarátkozott a gondolattal, hogy Lucifer nagykövete lett, s már csak a feladatkörének kijelölése miatt izgult kissé. Zafír azt szerette volna, ha Aventurin is az átalakítókhoz kerül, de a lánynak enyhén szólva semmi kedve nem volt hozzá. Az utóbbi időben egyetlen férfi került ide - az ő átalakítása még nagyon az elején járt, bár az emlékei nagy részét már kitörölték. A neve Tallium lesz. Egyszóval az élet folyt a Bázison, megállíthatatlanul. Aventurin mára már megszokta ezt a környezetet, nem csodálkozott semmin. Mióta rájött, hogy a Pokol Társaságának tagjai nem olyan gonoszak, mint ahogy azt a felszínen lefestik, ő maga is remekül érezte magát köztük. Már nem gondolt annyit az édesanyjára, s nem vette komolyan azt a figyelmeztetést sem, miszerint a Pokol tönkreteszi őt. Talán Mária látta rosszul.  Aventurin valóban boldognak érezte magát, s mások is mindig mosolygós, örökké vidám lánynak látták. Csak az esték voltak kivételek. Elalvás előtt Aventurinnak mindig az anyja jutott eszébe. Nem tudta kiűzni fejből azt az emlékképet, amikor utoljára látta őt. És ahogyan látta őt. De az esték rövidek voltak, s a lánynak napközben jobb dolga is volt annál, minthogy a múlton merengjen.  Elérkezett a feladatkör kijelölésének reggele is. Aventurin izgatottan ébredt. Az éjjel álmodott is valamit, de már alig néhány részletére emlékezett. Szép álom volt, sajnálta, hogy nem tudta visszaidézni.  Most Zafír nem jött, hogy felébressze, csak az útvonalat magyarázta el előző nap. Aventurin még mindig nem szívesen kóborolt. A Bázis három négyzetkilométeren terült el, s ennek ő csak nagyon kis részét ismerte, s úgy vélte, a következő ötszáz évben még előfordulhat, hogy eltéved. Miután felöltözött, és elment reggelizni is, a kisebbik tárgyalóterem felé vette az irányt. Szerencsére nem tévedett el. Odabent most is Arany, Ezüst, Zafír és még néhány férfi és nő várta - összesen heten. –Jó reggelt - üdvözölte Arany. A többiek csak biccentettek. Aventurin mosolyogva köszönt nekik, majd leült a székre, ami - mint már megszokhatta - a többiekével szemben állt. Arany elkezdte röpke monológját: - A kiképzésen remekül szerepeltél, s ez segített nekünk abban, hogy kiválasszuk, milyen feladatkörre lennél legalkalmasabb. A választás így sem volt könnyű. –Pontosabban az lett volna, ha Arany nem akadékoskodik folyton - kotyogott bele Ezüst. Arany egy pillantással elnémította - ebből azért látszott, hogy ki a főnök. Ismét Aventurin szemébe nézett. –Sok heves vita zajlott le köztünk, mire képesek voltunk dönteni. - Arany nagy levegőt vett, aztán folytatta - A feladatkörödet a felszínen fogod betölteni. Aventurin elképedt.  –De azt mondtad… - kezdte volna, de Arany a szavába vágott.  -Épp azért volt engem olyan nehéz meggyőzni - közölte mosolyogva, miközben megrovó pillantást vetett Ezüst felé - De most azért vagyunk itt, hogy bővebben elmagyarázzuk neked, mi is lesz az immár második feladatod. Ígérem, nem lesz olyan nehéz, mint az első. Miután Aventurin megkapta az aktát, sokkal magabiztosabban látott annak tanulmányozásához, mint első alkalommal. A célpontja ez esetben nem egy személy volt, hanem egy csoportba kellett beépülnie. Ennek a bizonyos csoportnak nagy része Franciaországban tartózkodott. Drogkereskedéssel, betörésekkel, és minden más szörnyűséggel foglalkoztak. A Pokol Társaságának csak azért voltak fontosak, mert a legutóbbi belső konfliktus miatt meghalt két megfigyelőjük, akiknek sikerült beépülni a csapatba. Így hát a Viperákat is fel kellett számolniuk. Aventurinnak nem volt más dolga, minthogy szemmel tartsa a vezetőjüket és mikor a többi harcosuk megtámadja őket, el kell majd fognia. Persze csak akkor, ha meg tudja tenni.  Másnap reggel a felszínre indult. Természetesen új személyazonosságot kapott, hiszen az előzővel a kelleténél hamarabb lebukott volna. Kulcsok, jogosítvány, repülőjegy… minden megvolt. Aventurin még sorra ellenőrizte őket. Felfelé menet egy férfi kísérte - a lány nem tudta a nevét. Szótlanul mászták meg a lépcsőfokokat, ami előző alkalommal valahogy rövidebbnek tűnt - vagy azért, mert most felfelé mentek, vagy azért, mert őt akkor más gondolatok foglalkoztatták.  Nagy sokára az ajtóhoz értek. A lány arra számított, hogy ismét a horgásztó mellett bukkannak fel, de csalódnia kellett: egy épületen belül voltak, melyen sok apró nyíláson szűrődött be a fény, de ezek a lyukak még lőréseknek is parányiak voltak. Ablakot egyet sem lehetett találni. A férfi egyenesen az ajtóhoz vezette Aventurint, s azon kilépve a kisváros forgatagába kerültek - kétségkívül Kiskunfélegyházán voltak most is, mégpedig a főutcán. A férfi néhány tárgyilagos szó után magára hagyta a lányt - nyilván visszatért a Bázisra.  Az úton egy fekete autó várakozott. A benne ülő férfi türelmetlenül dobolt ujjával a kormányon. Mikor meglátta Aventurint, megkönnyebbülten elmosolyodott és kinyitotta az ajtót. A lány habozás nélkül beszállt.  –Szia. Azt hittem, már sosem értek ide. - mondta a sofőr, miközben beindította a motort és sietősen elindult.  –Amint látod, itt vagyok. De hová hajtasz így? –Hadd világosítsam fel kedves utasomat, - kezdte bohóckodva -, hogy a repülőgépe Párizsba másfél órán belül indul, és ha nem hajtom egy kicsit túl a motort, akkor át lehet tetetni a jegyet egy másik járatra, ami alighanem bosszúságot okozna. Miközben beszélt, már ki is értek a városból. Kényelmes főúton roboghattak tovább. Aventurin még utoljára ellenőrizte, hogy nála van-e minden fontos irat, majd nyugodtan dőlt hátra. Már semmi sem állíthatta meg. Az autó szélsebesen haladt Budapest felé. Alig telt el másfél óra, és már a Ferihegy2-n voltak. Szkandium - felszíni nevén Kiss László nagyon jól vezetett, de így is mindössze öt percük maradt a beszállásig. Aventurin futtában felmutatta a jegyet és az útlevelét, s a nő azonnal be is engedte. Fémtárgy szerencsére nem volt a zsebében, csomagot pedig egyáltalán nem vitt. Mindössze a pénztárcáját nézték át pillanatok alatt, de abban is csak néhány euro volt, s az iratai. Szerencsére egyetlen egy körözési fényképet sem látott magáról a falakon… Amikor felszállt, a gép már majdnem tele volt. Elvétve lehetett csak üres helyet találni. A lány mellett egy középkorú, gonosz képű férfi ült. Aventurin meg is jegyezte magában, hogy ennél még maga Lucifer sem nézhet ki félelmetesebben - holott mindez csak látszat. Később, mikor már a gép felszállt és a biztonsági öveket sem kellett bekapcsolva tartaniuk az utasoknak, nagyon jól elbeszélgettek. Először mindketten önmagukról meséltek - Aventurin nem árult el túl sokat, Gáborból viszont ömlött a szó. Kiderült, hogy a férfi úti célja Marseille, ahol a két lánya él - róluk rengeteg érdekességet elmesélt, egyáltalán nem unalmasan. Kiderült az is, hogy a feleségétől mindössze néhány éve vált el, de az óta is tartják a kapcsolatot. Mi több, jobb a viszonyuk így, hogy hetente egyszer látják egymást. A lánynak valahogy az volt az érzése, hogy a férfi elhallgat valamit, de nem tette szóvá. Mikor Aventurin közölte vele, hogy ő nem megy tovább Párizsból, a Gábor azonnal megpróbálta lebeszélni róla.  –Nem a legszerencsésebb ötlet - mondta, majd meg is magyarázta - Mióta a Viperák ennyire nagy hatalmat kaptak a város felett, mindenki elmenekül onnan, nem pedig éppen arra tart. Én csak néhány pillanatra fogom érinteni, mégis rettegek. Ezek a pokolfajzatok (Aventurin itt önkéntelenül elmosolyodott, de szerencsére ezt Gábor nem vette észre) mindent lerombolnak, amit csak érnek. Egyszerűen nem lehet őket megállítani. Még mindig biztos benne, hogy ott akar maradni? –Mint mondtam, hivatali ügyben megyek, és nem hinném, hogy három-négy napnál többet töltenék kint. – felelte félig-meddig őszintén Aventurin.  –Az pont elég, hogy koporsóban hozzák haza. - csóválta a fejét rosszallóan Gábor.  Valóban, mióta a Viperák Párizsban voltak, veszélyesebbé vált a város, de Gábor akkor is túlzott. A bandaháború csak néhány kisebb negyedet érintett - egyelőre.  A gép néhány rövidnek tűnő óra után kényelmesen landolt az Orly repülőtéren. Aventurin, miután kiért az utcára, taxit hívott és a La Lueur Des Étoiles nevű szállodába szállíttatta magát. Az épület a Champs Élysées-n állt, s Aventurin szobájának ablakából gyönyörű kilátás nyílt a Diadalívre. A szoba elő volt készítve: Aventurin megtalálta a számára odakészített fegyvert, a ruhákat és minden más elengedhetetlen eszközt, úgymint egy bérautó kulcsát és iratait is. Az első emeleten foglalták le neki, de csak egy éjszakára: másnap estig meg kellett keresnie a Viperákat, vagy legalább az egyik tagjukkal kapcsolatot létesítenie. Ez azonban sokkal nehezebb feladatnak bizonyult, mint ahogy azt a lány elsőre hitte. Az utcán, akármerre nézett, sehol sem látott olyan embert, akire az lett volna ráírva: a Viperák tagja vagyok. Aventurin azt legalább tudta, hogy melyik kerületben bukkannak fel legsűrűbben, úgyhogy ezen a nyomon indult el. A délutánját azzal töltötte, hogy La Garenne Colombes-ban, Párizs egyik külső kerületében kocsikázott. A harmadik negyedben aztán meg is találta, amit keresett: néhány lerobbant gyárépületet s mellettük egy viszonylag új társasházat. Bár valószínűleg az nem fogott gyanút, aki minden nap ezen a környéken járt. Az már megszokta, bármily furcsa legyen is. De Aventurinnak nagyon is gyanús volt ez az épületcsoport. Néhány percen belül meg is bizonyosodhatott róla, hogy jó helyen jár. Egy fekete sportautó fékezett a gyárak előtt. Nem kevesebb, mint négy férfi és egy nő szállt ki belőle.  Aventurinnak elállt a lélegzete. Az egyik férfi minden bizonnyal Gábor volt, ugyanaz, akivel a lány a repülőgépen megismerkedett.  Szemmel láthatóan úgy vélték, maguk vannak. Aventurin a kocsiban maradt, s onnan figyelte az újonnan jötteket. Azok hangosan vitatkoztak valamiről, majd egy rejtett csapóajtón keresztül lementek a gyár pincéjébe.  A lány már nyitotta is a kocsiajtót, hogy kövesse őket, de nyomban visszahúzta. Az épületből egy fekete ruhás férfi jött elő, s a sportautót bevitte a társasház egyik garázsába.  Mindez a látvány egyenesen megdöbbentette a lányt. A Viperák nagyon is jól szervezettek voltak, s a Bázison ezek szerint túl keveset tudtak róluk. Így, látva a precizitást, Aventurinnak az a benyomása támadt, hogy nem egy drogos banda működik itt - bizonyára sokkal többről van szó.  Mikor a kocsit vezető férfi eltűnt, a lány kiszállt a kocsiból, s árnyékként osont a felé a hely felé, ahol a csapóajtót sejtette. Könnyedén megtalálta, bár az aszfaltba volt süllyesztve, s egy alig észrevehető fogantyúval lehetett kinyitni - Aventurint a Bázis egyik lejáratára emlékeztette, bár azt a fűbe rejtették.  A lány rövid habozás után kinyitotta és lenézett. Egy létrát látott, ami úgy kétméternyire nyúlt le, majd egy folyosót, ami az irányából ítélve pont az épület alá vezetett. Aventurin, ha már idáig eljutott, nem állt meg. Lemászott a létrán, óvatosan végigment az alagúton, majd - meglepődve saját merészségén, benyitott az ajtón, ami az alagutat lezárta. Egy kissé megkopott kőlépcső volt előtte. A fokok néhol el voltak töredezve, a korlát pedig kidőlt. Valahonnan fentről, talán egy ablakon keresztül fény jutott be, ami épp csak arra volt elég, hogy a lépcső halvány sziluettje látszódjon. Ahogy a lány rálépett az első lépcsőfokra, vörös fény villant és egyidejűleg éles, visító hang harsant. A riasztó volt az. A lány visszafordult, miközben átkozta magát óvatlanságáért, az ajtóhoz szaladt - de az, nagy riadalmára már zárva volt. Felrohant a lépcsőn, mint egy űzött vad, de ott is zárt ajtóba ütközött. Nem volt kiút. A felső ajtóban elfordult a zár. Aventurin újra leszaladt a lépcsőn, de nem tudott elbújni. A riasztó kitartóan vinnyogott, de már nem világított a vörös lámpa. Akik az ajtónál voltak, most bejöttek. Aventurin férfihangokat hallott.  –Fogadok, hogy csak egy patkány. A legutóbb sem találtunk senkit. - mondta az egyikük. Aventurin behúzódott a sarokba, de aztán nem mozdult.  –Itt nincsenek patkányok - szólt a másik. A lány meglepődött. A férfiak franciául beszéltek, de ő értette a szavukat. Ez is olyasmi lehet, amit a Pokol Társaságától kapott? Elvégre, ha az emlékezetét kitörölték, talán más elmetrükkre is képesek lehettek, és bármit bele is pakolhattak a fejébe. Miért is ne? A férfiak túl gyorsan haladtak lefelé. Már a fordulóban voltak, de nem vették észre a lányt. Zseblámpát egyikük sem hozott magával. Talán nem is annyira jól szervezettek? –Nem megmondtam, hogy nincs itt senki? - kérdezte az első, és egy legyintéssel már fordult volna vissza, amikor a másik megfogta a karját. Némán a behatoló felé mutatott. A másik meresztgetni kezdte a szemét, és egy pillanat múlva már észre is vette a lányt. Aventurin ekkor - mivel menekülni már úgysem tudott - előállt, s hagyta, hogy a két férfi elvegye tőle a fegyvert, megkötözze a csuklóját, majd bevezesse az épületbe.  A célját így végül is elérte: bejutott.  Egy szobába vezették, ahol az ablakon rácsok voltak, s az ajtót rázárták. Az ablak nem az utcára, hanem egy belső udvarra nézett, ahol több őr is állt. Kisvártatva a férfiak visszajöttek, hogy immáron a főnökük elé vigyék a foglyot. Aventurin most sem ellenkezett. Bár életveszélyben volt, mégsem félt. Tudta, hogy a Viperák nem fogják megölni őt kikérdezés nélkül - ezt még Arany említette neki a szokásukról. Persze az igazat nem mondhatja el, úgysem hinnének neki. Hazudnia kell majd.  De mit is? El sem tudta képzelni, mi lenne az a sztori, amit el is hinnének, és esetleg még őt is életben hagynák utána.  Épp egy lépcsőn haladtak felfelé, mikor Aventurinnak eszébe jutott, hogy mondhatná akár az igazat is - gondosan kihagyva belőle persze, hogy a csoport, amely a Viperák után küldte, a Pokol Társasága.  A lépcső tetején, egy ajtón nyitottak be - s Aventurin, nagy meglepetésére Gáborral találta magát szembe. A férfi egy nagy méretű íróasztal mögött ült, s mellette jó néhány más ember. Aventurint szembe ültették le, s a kezeit durván a székhez kötözték. A lány nem is próbált menekülni.  –Látom már, hiába mondtam, hogy menjen tovább Párizsból - mondta Gábor elnéző mosollyal. - De most már késő. Mondja el szépen, hogy mit keres ebben a városban, s főleg itt nálunk, a Viperáknál. Mert nem hiszem el, hogy csak a két szép szememért követett - Aventurin még mindig nem szólalt meg. Gábor folytatta - Nyilvánvalóan hazudott, mikor azt mondta, hivatali ügyben jött. Hacsak nem rendőr. –Nem vagyok az - mondta a lány egész nyugodt hangon - Csak nem mondhattam el az igazat, épp úgy, ahogy maga sem. –És vajon miért nem? –Van csatlakozásuk a rendőrségi nyilvántartásra?  –Itt én kérdezek - mondta Gábor, de azért intett az egyik férfinak, aki erre a számítógépen kezdett matatni. - Melyik ország nyilvántartására gondol?  –Micsoda kérdés! Magyarországéra. –Lássuk csak! Megvan. - mondta a gép előtt ülő férfi. - Milyen kategóriában keressem?  –A gyilkosok között. –Hoppá, megvan! - intett Gábornak, aki erre a képernyőre pillantott, majd a lány arcát kezdte fürkészni.  –Tehát maga egy gyilkos. És, ha jól értem, menekülve hagyta el az országot, hozzáteszem, igencsak ügyesen. –Megvártam, míg a körözési fotók eltűnnek a falakról, s csak aztán szálltam repülőre, már egy új személyazonossággal - magyarázta Aventurin. –Ez eddig rendben is lenne - mondta Gábor, s a lány kis híján elnevette magát: hisz a rendőrségen aligha ezt mondták volna -, de azt még mindig nem árulta el, hogy éppen itt, nálunk mit keres.  –Beállnék a Viperák közé. –És miből gondolja, hogy szükségünk van magára? –Tegyen próbára!  Gábor nem válaszolt azonnal. Kis ideig a képernyőt nézte, majd ismét a lány arcát fürkészte.  –Ugyan miféle próbát tudna kiállni egy ilyen fiatal és gyenge nő? Aventurin nem válaszolt, helyette magabiztosan elmosolyodott.  –Vigyétek vissza - mondta Gábor az embereinek. - A próbáról később döntök.  A lányt visszakísérték a cellájába. Aventurin, miután rázárták az ajtót - ülőalkalmatosság nem lévén - a fal tövébe kuporodott. Kis idő múltán felkelt és az ajtót kezdte vizsgálni. Itt nem volt kiút. Az ablakon viszont a rács meglazult az évek folyamán. Mit tegyen? Megszökjön? Talán nem is volna olyan nehéz, viszont a feladat egyértelmű volt: be kellett épülnie a Viperák közé. Ha most megszökik, elszalasztja a lehetőséget, amely talán az egyetlen.